1.Fejezet

Remegek. Szinte mindenem verejtékben úszik, de ezt már megszoktam. Félek mindentől, és mindenkitől, attól, hogy látom-e felkelni holnap a napot, vagy éppenséggel lemenni. Hogy mindenkinek elmondtam-e azokat a dolgokat, amiket akartam. Remélem, tudják, azok, akiket szerettem. De biztos tudják, hiszen most ott ülnek a temetésemen. Ha nem bocsátottak volna meg nekem, akkor most nem lennének ott.

A hajnali napfény sugarai táncoltak a templom falain. Ott ültem a leghátsó padban, és könnyes szemmel néztem, ahogy eltemetnek. Mármint, eltemetnek egy testet, ami nem az enyém. Mindenki azt hiszi, meghaltam. Ezt pedig apámnak köszönhetem, annak a gerinctelen féregnek, aki ilyenné tett. Hogy, milyen az ilyen? Egy halhatatlan, vámpír mágnes! Ezt, hogy értem? Úgy, hogy a vérem erősebb, mint bármelyik élőlény a földön. Aki pedig iszik belőlem, nagy eséllyel indulat a legerősebb lényként a földön. Ezek alapján nem csoda, hogy vámpírok ezrei akarnak megölni. Én pedig mi voltam? Egy vérrel teli tasak, aki eszményi erőt hordott magában, ám ő maga még sem volt erős. Szimplán örökéletű, aki retteg a haláltól, így menekült. Most is azt tettem, de egyszerűen látnom kellett, ahogy eltemetnek.
Amikor véget ért a szertartás, gyorsan kisiettem a templomból. Meg sem álltam a kocsiig, és amint beültem, elfordítottam a kulcsot, majd rátapostam a gázra. Fekete kocsim (s-max) motorja, engedelmesen bőgött fel, és hamarosan már csak a suhanó táj maradt velem. Amit utáltam az utazásban, az a semmit tevés. Nem volt mivel elterelni a figyelmem, így a gondolataim szabadon utat törhettek.
Szerettem apámat, de az, amit tett megbocsáthatatlan. A saját haláláért képes volt feláldozni engem. Adott egy kelyhet, amiben immár tudom, hogy vámpírvér volt. Akkor azonban mit sem sejtve megittam. Volt annyira gerinctelen, hogy azt mondta szeret, majd egy karót döfött a szívembe. De nem vártam vámpírrá, ez pedig azért vált lehetségessé, mert a karót egy boszorkány készítette. Egy főzet segítségével megkötötte bennem a vámpír vért, úgy, hogy örök életem legyen, de ne váljak vérszívóvá. A vérszívó énem pedig a vérembe kering, és igyekszik kitörni, de a főzet egyelőre hat. E miatt a keringés miatt van annyira erős vérem. Hiszen ott munkálkodik benne a boszorkányság, a vámpírság és az emberség is. Már csak a vérfarkasság hiányzik…

Egyébként Megan Lawson vagyok/voltam. Kinek, hogy tetszik. Tizennyolcadik születésnapom, egyben a halálom ideje. Nem csoda hát, hogy nem vagyok oda a születésnapi köszöntésekért. Ja, ha nem lenne tiszta, akkor elárulom, hogy mostanában haltam meg. Konkrétan egy hete, és az óta menekülök, de egy elgyengült pillanatomba visszatértem a városba. Na, mindegy! Szóval 18 vagyok és maradok egy ideig. A sulimban elkönyveltek „Pasi mágnesnek”. Tény, hogy jóformán mindenkivel jártam a focicsapatból, és azt is meg kell hagyni, hogy élveztem a figyelmet. Az a pillanat, amikor elhaladsz egy fiútársaság mellett, és ötből öten utánad fordulnak, leírhatatlan. Fekete, dús, enyhén hullámos hajam, a hátam közepét verdesi és kiemeli porcelánszerű bőrömet. Kissé fehérebb vagyok az átlagnál, de azért ne úgy képzeljétek el, mint egy sápadt szellem! A szem színe égkék, és ha az ember belenéz, kiismerhetetlenséget lát. Viszont, ha egy olyan ember néz bele, aki fontos számomra, az megtudhatja az adott érzelmeimet. Vagy egy lakattal lezárt napló vagyok, vagy egy nyitott könyv. Ez pedig az én mázlim. Amíg a lakat kulcsa nálam van, addig nehezebb elkapniuk a vámpíroknak. Az egy hét alatt már kétszer is szembe néztem egy vérszívóval. Ahogy belenézett a szemembe, szinte lefagyott, én pedig könnyen elmenekülhettem. Átmenetileg képes voltam a bénításra, de ha egyszer valaki kiismer a tekintetem alapján, ott végem van! Tudom, hogy bonyolultan hangzik. Sajnálom! Nem tudom jobban leírni.

Az autó begördült London közepébe. Leparkoltam egy kávézó mellett, és fáradtan kiszálltam. Lassú és bizalmatlan léptekkel haladtam előre. Szükségem volt egy kávéra, mert már azt éreztem, hogy elalszok a volán mögött. Az alva vezetés pedig elég nagy következményekkel jár. Milyen vicces lenne, ha életfogytiglani börtönbüntetést kapnék, és azt vennék észre, hogy már tíz éve ugyanúgy nézek ki. Hát, tényleg űber humoros. – sóhajtottam fel magamban gúnyosan.

Átléptem a küszöböt, és megnyugodva vettem tudomásul, hogy nem érzek vibráló aurákat. Ez egyfajta különleges képesség volt. Bár nem voltam vámpír, megéreztem az aurájukat. Valamilyen szinte segít a menekülésbe, de mivel nem vagyok szuper gyorsasággal megáldva, még ezzel együtt is nehéz.

Megálltam a pult előtt, és ránéztem a kedvesen mosolygó kiszolgáló srácra. Nem volt csúnya, az biztos, de nem az esetem. Tipikusan az udvarias fiú, aki egyben anyuci kicsi kedvence. Nem szereti, hogy a lányok bomlanak utána, mert nem szereti megbántani őket. Ez tök gáz! Nekem a rosszfiús típus tetszik. Aki szereti a veszélyt, beszólogat, de amikor eljön, az ideje előjön a normális énje, és képes szeretni. Mindig visszahúz a szakadék széléről, de gyakran ő maga sodor oda. Nekem ez jön be, de ízlések és pofonok!

-          Szia! – köszönt kedvesen. – Új vagy erre felé? Még nem láttalak.

-          Igen, most költözöm ide. – feleltem, nem fáradva a köszönéssel.

Egyébként valóban ez volt a tervem. London nagy, könnyű benne elbújni, és ha mégis rám találnának, majd tovább állok. Itt esetleg élhetem a saját életemet. Legalább pár hétig normálisnak érezhetem magam.

-          Mit kérsz? – zökkentett ki a gondolataimból a pultos fiú.

-          Egy erős kávét.

A táskámmal együtt letelepedtem a lehető legközelebb az ajtóhoz, és fejemet a könyökömnek támasztva, kibámultam az ablakon. Az idő esőre állt, ennek ellenére sütött a nap, ez nem zavart különösebben. London ilyen, és ez tetszik benne.

-          Tessék. – rakta le elém a kávét. – Egyébként Michael vagyok. Ha pedig állást keresnél a közel jövőben, szívesen látunk.

-          Megan. Majd feltétlenül szólok, ha állás kell. – mondtam kissé hidegen.

Mikor a srác végre elment, egy sóhajtás kíséretében kortyoltam bele a kávéba. Közben elkezdtem gondolkozni ezen az állás ajánlaton. Eléggé megcsappant a pénzem, hiszen egy hete folyamatosan autózom. Már majdnem mindenem elment tankolásra, és ha itt Londonban kiveszek egy lakást, még arra is kell költeni. Végül vonakodva, de odaléptem a pulthoz, és egy kedves mosolyt erőltetve magamra, elkezdtem érdeklődni az állás iránt. Michael csak rámutatott egy ajtóra, én pedig még mindig mosolyogva elindultam az irányába.

Meggyőződve arról, hogy bent csak egy ártalmatlan ember ül, lenyomtam a kilincset. Egy harminc év körüli, életvidám ő ült az asztalnál. Érdeklődve felpillantott néhány papírból, aztán intett, hogy üljek le. Elkezdtem neki mondani, hogy miért vagyok itt, aztán minden féle felesleges beszéd nélkül átnyújtotta a pincérszerelésem. Hát, lehetne hosszabb a szoknya, de végül is, jól nézett ki. A szerelés tehát: fekete, combközépig – kicsit feljebb - érő fekete szoknya, egy fehér, elegánsabb blúz – ami egyébként átlátszik – és egy fekete mellény – ez védi meg a kíváncsiskodó szemek elől a melltartómat – ja és egy nem annyira magas, de azért sarkas, fehér cipő.

Még gyorsan ellenőriztem magam, a kávézó WC-jében. Az ujjaimmal valamilyen szinten átfésültem a hajamat, majd magasan copfba fogtam. Smink gyanánt egy kis szempillaspirál és szájfény, aztán mentem is a munkámba. Azonnal kezdhettem.

Michael igyekezett segíteni, pedig nem volt rá szükségem. Magam is be tudtam nyomni a gombokat a kávé gépen, és bármennyire fura, de a tejszínt is megismerem. Nemsokára erre ő is rájött, és végre hagyta, hogy tegyem a dolgomat.

A vendégek, egész pontosan a fiú vendégek, hosszan tanulmányoztak és egy-kettőnek legszívesebben bemostam volna. Hogy lehetnek annyira pofátlanok, hogy barátnővel az oldalukon, nekem teszik a szépet. Erkölcstelen és gerinctelen mindegyik! Nem is értem a lányokat. Hogy maradhatnak velük? Ha valamit még jobban utálok az erkölcstelen viselkedésnél, az a lányok gyengesége. Csak azért, mert mi nők vagyunk, nem kell behódolni a sok baromnak! Áh, mindegy!

Mosolyt erőltetve az arcomra kiszolgáltam mindenkit, aztán váratlanul megéreztem egy vámpír aurát. Ijedten kaptam a fejem az ajtó felé, és ezzel egy időben belépett, egy irdatlanul helyes srác. Én gyorsan lebuktam a pult mögé, és úgy tettem, mintha keresnék valamit. Közben éreztem, hogy a vérszívó közelebb érkezik felénk, de hála, álcázási képességemnek, egyelőre nem érezte meg vérem hatalmát. Az elmúlt hét alatt felkerestem néhány boszorkányt, akik különböző főzetekkel segítettek elrejteni a vérem erejét. Így is erősebb volt, mint a legtöbb lényé, de így nem volt annyira észrevehető.

-          Jól vagy? – hajolt le mellém Michael, elrontva ezzel az álcámat.

-          Igen, csak elejtettem az egyik hajcsatomat. – hazudtam hirtelen.

Kelletlenül álltam fel a pult mögül, és tekintetem azonnal találkozott a belépő srácéval. Fekete, zselézett haj, hihetetlenül sötétkék szem. Ahogy rám nézett, sütött róla a gyűlölet. Utált, pedig biztosan tudom, hogy soha életemben nem találkoztam vele. Rá emlékeznék…

Belemerültem abba a szempárba, az pedig makacsul fogva tartott. Megvető pillantásától kirázott a hideg. Végül erőt vettem magamon, és elfordítottam a fejem. Közben Michael megkérdezte, hogy mit kér. A válasza azonban már nem jutott el a fülemig. Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha felgyorsulna a vérkeringésem, és egy fal elpattant belül. Nem tudom, mi lehetett, de nem hiszem, hogy jó, tekintve, hogy a nap kissé elkezdett égetni. Bántotta a bőrömet, jobban, mint ezen a héten bármikor. A vámpírság miatt nem esett jól eddig sem, de most még rosszabb volt. Nem ártott nekem, csak éreztem a kellemetlen maró érzést. Olyan volt az a fal szakadás, mintha a vámpírságom egy része kitört volna. Ettől pedig féltem!

A munkaidőm végeztével, gyorsan visszaöltöztem a fekete csőgatyámba, a fehér, hosszított felsőmbe és a fehér, magas szárú tornacipőmbe. A dolgozók szobájából kiemeltem a fekete oldaltáskámat, amit rengeteg kitűző díszített és elindultam a kocsim felé.

Ahogy kiléptem az ajtón, átkapcsoltam sietős léptekre. Amikor odaértem az autó ajtajához, döbbenten tapasztaltam, hogy az nem nyílik. Rángattam, téptem még rugdostam is. Nem csinált semmit. A kulccsal vagy ötvenszer lezártam, majd kinyitottam, de semmi. A riasztó sem szólalt meg. Áttértem a hátsó ajtókhoz, de azok is kitartóan zárva maradtak. Ez még inkább megrémített, mint a furcsa érzés, amit a nap hatására éreztem. Már megszoktam az égetését, és az érzés átváltott egy bizsergető valamibe.

Dühödten vágtam le magam a parkoló padjára. Az agyam vészesen kattogott és fenn állt annak a veszélye, hogy menten idegösszeroppanást kapok.

-          Elvigyelek? – kérdezte mögülem egy hang.

Ijedten pillantottam hátra, és szembe kerültem a vámpírfiúval. Még mindig nem érezte vérem hatalmát, de már nem nézett rám olyan ellenségesen. Lehet, gyanakodnom kellett volna, de ahogy belenéztem a szemekbe, bólintottam és benyögtem egy címet, amit az újságból néztem ki, még a kávézóban. Tudom, hogy furán hangzik, de így volt.

Beszálltam a piros Porsche-be. Kicsit sem hivalkodó! –ironizáltam magamban. Hangosan csak azért nem mondtam ki, mert gyanítom, akkor lemondott volna a fuvarozásomról. Elég gyorsan mentünk, de ez egyikünket sem zavart. Én élveztem nézni, ahogy a táj villámként suhan el mellettem. A paneleket nemsokára felváltották a kertes házak. Én viszont határozottan egy panelház címét említettem.

-          Biztos jó irányba megyünk? – kérdeztem halkan.

-          Ne haragudj, de mielőtt hazavinnélek, muszáj elintéznem valamit! – felelt.

-          Szólhattál volna előbb is! – közöltem dacosan, és a fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem.

Már mentünk egy ideje, mikor az autó lassítani kezdett. Nem tetszett a hely. Jóformán semmi nem volt rajta, egy faháza leszámítva. Túlságosan is kietlen volt, túl nyugodt és csendes. Persze erőt vettem magamon, és mikor a srác kinyitotta a kocsiajtót, egy mosoly kíséretében kiszálltam. Hát kár volt…